Megjelent!


Wendelin Gruber: A VÖRÖS SÁRKÁNY KARMAI KÖZÖTT

 

Mindazon sorstársamnak, a sok millió megalázott és megbántott, üldözött és elnyomott, ártatlanul megkínzott és meggyilkolt embernek nevében emelem fel most gyenge hangomat, akik hiába kiáltottak igazukért és méltóságukért, jajszavuk elnémult. A ma egyszerű emberének fel kellene ismernie, hogy hallgatása nem jelent mást, mint hogy részt vesz az erőszakban, és ha ma nem emeli fel a szavát, akkor ez az erőszak holnap őt is maga alá temeti.
(Szolzsenyicin).

Mi, a kommunista kazamaták halálra szánt, ártatlan foglyai az igazsággal tartozunk a szabad világnak. Amikor a terror több mint tíz éve után a Gondviselés külön szándékából a vasfüggöny mögül áttelepülhettem a szabad világba, sokat faggattak az ottani életkörülményekről. Elbeszélésemet gyakran fogadták fejcsóválva, mintha beszámolóm értelmetlen fantáziaszülemény lett volna. Hiszen a nyaralóvendégek az Adriai-tenger partján más oldaláról ismerhették meg Tito országát. Kétségkívül Tito személyes sikerének számít, és ezt végső soron a világpolitikai konstellációnak is köszönhette, hogy újból és újból képes volt párturalmi rendszerével együtt a világpolitika színpadán kötélen táncolva meglepő zsonglőrmutatványait előadni, miközben jobbra és balra is rámosolygott közönségére. Neki és utódainak újból és újból sikerült megmenteniük ingadozó hatalmukat, persze csak rabságban tartott népeik és munkásosztályuk gazdasági kiárusítása árán. Noha ez utóbbiaknak megígérte a munkások paradicsomát, most hagyja őket kivándorolni a kapitalista „pokolba”, hogy országa szűkös devizapiacát ezzel állítsa helyre, vagy óvja meg az egyéb, belső megrázkódtatásoktól.

A vörös sárkány karmai  között című könyvvel a hanyatlás, a megsemmisítés és a megfojtás egyik korszakának kultúrtörténete indul most útjára a nagyvilágba. E kor krónikása nem tartja túlzottnak a kijelentést: „A vajdasági megsemmisítő táborok a modern történelem legsötétebb oldalai közé tartoznak.” (Civiltá cattolica, Roma, Maggio, 1947.)

Sajnos bizonyos elvakult modernista-vallásos körök azt szeretnék, ha ennek a szellemi viszálynak a háttere és hordozója, a diabolosz, a szétziláló elhomályosulna. Anélkül, hogy beszállnék a démoni erő korunkban megnyilvánuló természetéről folyó vitába, elbeszéléseim különböző helyein szándékomban áll, hogy rávilágítsak a világban az ördög létének feltűnő voltára, felfedjem a „sötétség hatalmának” (Kol 1,12) szellemi alapját, és értelmezzem az üldözés stratégiáját és taktikáját. Véleményem szerint teljesen lehetetlen a mai kor jelenségeiben az ördög létezését pusztán parapszichológiai tényezőkkel megmagyarázni és ennyivel elintézni. Így a totalitárius államokban zajló harc valójában nem politikai, hanem vallási harc, még akkor is, ha ezt a harcoló felek nem mindig ismerik fel világosan (Mihajlov)

Éppen ez az, amit az egyik legnagyobb szláv filozófus, Vlagyimir Szolovjov kívánt kifejezni egy olyan ateista költővel folytatott beszélgetésében, aki a démonokba vetett hiten csak nevetett: „Ki szemlélhetné egyáltalán úgy a történelmet, hogy ne látná meg benne a démonok működését?”

Az üldözött egyház ilyen jellegű ábrázolása semmiképpen sem a heroikus tartásról és helytállásról szóló hősi eposz. Ahogyan az őskeresztény korban is léteztek az úgynevezett „libellatici”-k, akik aláírták a hittagadás könyvét, úgy mai kereszténységünk is tele van gyengeséggel, árulással és bukással, amiért is az ember csak tétovázva, nem minden szemérem és szégyenérzet nélkül ragad tollat, különösen akkor, ha saját hibáinak is tudatában van.

Ezek a naplófeljegyzések az első keresztények íróit hivatottak utánozni, akik a keresztények római császárkori üldözésével kapcsolatos élményeiket gyűjtötték össze, és hagyományozták az utókorra. Ahogyan az Acta Martyrum sorai mindennemű irodalmi igény nélkül, az igazság szolgálatának egyedüli szándékával íródtak, úgy kell szemlélni ezeknek a hasonlóan véres korszakban játszódó eseményeknek a gyűjteményét is, mint annak egyszerű eszközét, hogy a tanúkat a gyorsan haladó kor örvénylő feledékenységéből kirántsam. Írásom középpontjában szülőföldem, a Vajdaság áll, a Jugoszlávia egyik szövetségi államának egyház- és kortörténete, míg ennek a soknemzetiségű államnak a többi részét a saját tapasztalataim alapján csak mellékesen tudom szemlélni.

Fáradozásaim során nem garantálhattam a történelmi teljességet és a tudományos alaposságot, mivel a kommunisták levéltárai és a dokumentumgyűjteményei ezzel kapcsolatban még mindig hozzáférhetetlenek. Mindazonáltal e művel megkísérlem cáfolni Titónak azt az állítását, miszerint a dunai svábok „egy bűnös nemzeti kisebbség”. „Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják Istent…” (1 Pét 2,12). A megsemmisítő-táborokban ártatlanul megölt vértanúknak szeretnék ezzel szellemi emlékművet állítani, ha már a hatalom vörös birtokosai eddig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy rémtetteik összes véres nyomát eltüntessék a föld színéről.

A kommunista ideológia egy olyan tévtan, amellyel az emberek manapság szeretnének sok tekintetben békésen együtt élni. A kereszténység ellenerői azonban a totális győzelemre és Isten ügyének teljes megsemmisítésére törekszenek. Nézetem szerint érdemes az eszmék zűrzavarával folytatott vita során feltárni a végső okokat, és lerántani a hízelgéssel álcázott csábítás álarcát. A kommunisták fanatikus idealizmusukban egy olyan vágyálom foglyai, amely zavarossága folytán pusztán csak sajnálatra méltó. Azért vállaltam magamra ezt a munkát, mert a börtönben megtanultam szeretni ezeket a zavarodott embereket, miközben gyűlölöm és undorodom sajnálatos elvakultságuktól. Ezek az emberek olyanok, mintha valamilyen szellemi pestis támadta volna meg őket. Ki ne tekintene részvéttel rájuk és számos áldozatukra? Krisztus, az Úr azt tanítja nekünk szavával és példájával, hogy gyűlöljük a bűnt, de szeressük a bűnöst. Ki nem segítene egy tévútra tévedt embernek, ha az bajba kerülne?

Noha az egyes szám első személyű elbeszélés hiúságnak tűnhet, ebben az írásomban mégis szeretném valamennyire a napló műfaját megtartani, mivel segít tanúvallomásom megerősítésében, ami munkám egyedüli célja. Az akkori eseményekről folyamatosan vezetett naplóm negyedik letartóztatásom alkalmával a jugoszláv titkosrendőrség, az UDBA kezébe került, és így a kommunista „paradicsom” leírása „bűnöm” bizonyítékává vált, ami az újvidéki bíróságon 1948. október 5-én 14 év fegyházat és kényszermunkát eredményezett számomra. Ezeket a naplófeljegyzéseket a funkcionáriusok természetesen elvették tőlem, de, miután 1956. január 1-jén kiszabadultam a börtönből, újból papírra vetettem élményeimet.

Nem utolsósorban az Isten atyai gondviselése iránt érzett hálából érzem magam hivatottnak arra, hogy leírjam élményeimet. A próbatételeket értékes ajándékul kaptam a Mindenható kezéből. Semmi esetre sem hagynám ki ezeket az éveket. Noha bánatomban gyakran a legnagyobb testi és lelki kimerültség határára jutottam, újból és újból olyan belső, mély, sőt kimondhatatlan vigaszt és lelki békét élvezhettem, amilyet sem azelőtt, sem azután nem éltem át soha többé.

A legmélyebb hálával tartozom annak a sok támogatónak, aki megjegyzéseivel segítette emlékeimet gyenge memóriámból előhívni. Nem kérték, hogy megemlítsem őket. Elbeszélésemben a még élő szereplők közül sokaknak óvatosságból más nevet adtam.

A szerző



Galéria

Letölthető állományok:

voros_sarkany_2019_fekete_belso.pdf (5178 kb)

 

Felhívások, események
Újpesten a Vándorkiállítás
2019. november 22.- december 18.
"Akikért nem szólt a harang"

Szentmise és megemlékezés
2019. november 24.

Megjelent!

Wendelin Gruber: A VÖRÖS SÁRKÁNY KARMAI KÖZÖTT

"Polgári Magyarországért" díj a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítványnak

Ma sem mondhatunk le az igazságról és az igazi emberi jogokról

Felhívás!
1944-45-es történések kutatása Óbecsén
Kronológia (1914-2016)
Folyamatosan frissülő naptár rovatunkban a délvidéki magyarság XX. századi történetében keresgélhet Vékás János és Mák Ferenc kronológiája alapján, kiegészítve azt az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás közvetlen és részletes történéseivel.